|
Témaindító hozzászólás
|
2013.05.30. 19:26 - |
 |
[18-1]
Csendben ültem és hallgattam őt. Bár sokára akart megszólalni, végül megtette, s ennek nagyon örültem. Minden szót, ami elhangzott jól az agyamba véstem. Közben kezdtem megérezni, mennyire örülök annak, hogy végül megkerült, hiszen mondhatjuk azt, hogy már feladtam a reményt. Mikor befejezte hallkan felsóhajtottam. Elképesztő, hogy mennyi erő, kitartás volt benne, noha azt hiszem, még így is többet kapott akaratán kívül is, mint szerette volna. Hiszen ő sem gondolta, hogy még látjuk egymást az életben, ez a szavaiból tökéletesen kivilgálott. Most már sikerült annyira megnyugodnom, hogy ne kezdjek el könnyezni, de, mikor én voltam a soros a mesélésben féltem, hogy ez a viszonylagos egyensúly most felborul. De volt benne annyi önuralom, hogy végül ne legyen így, szóval mély levegőt vettem, s maradva Mea verziójánál a nyelvet illetően, azért mégis csak ott volt Adelice is, elkezdtem.
- Nos, amit te kisebb korodban elkezdtél, először is azt pótoltam be. Igen, nem hallottad félre. Muszáj volt csinálnom valamit és abba bele tudtam ölni annyi energiát, hogy lekössön és ne azon gondolkozzak, hogy kivel mi történt. Utána több akcióba is belekerültem, ahol az életemet kockáztattam, de hát még élek, mint látszik. Nehéz volt eljutnom ide, akadtak problémák, de valahogy mindig megoldottam. Meg kellett tanulnom bizonyos dolgokat, annélkül nem juthattam el egyik helyről a másikra, még szerencse, hogy volt kitől tanulnom, hogy lehet jól színészkedni. De aztán végül is sikerült elkeverednem idáig. És persze frászt kaptam, mikor egyszer csak mellém szegődött egy szürke bundás. - Hajoltam előre, s borzoltam meg Storm bundáját, aki most huncut szemeit rám emelte, erre muszáj volt elmosolyodnom. - Tényleg, róla nem is meséltél. - Pillantottam a Mea-val szemben ülő farkasra, aki pont rám nézett, így tekintetünk összeakadt, muszáj voltam pislogni, úgy nézett, mintha a lelkembe látna. Ezt a nézést pedig utáltam, a kiszolgáltatottság látszatát. Újból nagy levegőt vettem.
- De mindegy is. Azt hiszem, el kéne tennünk magunkat lassan holnapra, későre jár. - Álltam fel remélve, hogy ő is követ. Elköszöntünk Adelice-től, a vacsora tulajdonképpen jelen pillanatban a legkevésbé foglalkoztatott, nem fogok belehalni, ha most kihagyok egy étkezést, bár szerettem az őzpörköltet. Storm is felállt, s vele az oldalán indultam el kifelé a konyhából remélve, hogy Mea-ék követnek majd.
Storm:
Kíváncsian hallgattam a húga történetét, még engem is sikerült meghatnia. De rettenetesen örültem, hogy újra együtt voltak, hiszen akárhogy is próbálták eleinte takargatni, mindkettőjükön meglátszott, mennyit szenvedek. Jó volt, hogy most őszintén kiadtak magukból mindent egymásnak, mert úgy épülhetnek fel leghamarabb, hogyha lelki támaszt nyújtanak a másiknak. Maire megjegyzésén akár fel is háborodhattam volna, de én is szerettem viccnek venni az ilyesmit, bár volt már, hogy megkergettem érte, de neki az meg sem ártott. Legalább kondiban marad, no nem, mintha lusta lett volna. Most sem bírt egyhelyben ülni, bár gondoltam, hogy fáradt, mégis számtalan oka lehetett annak, miért távozott mégis. Így szintén felálltam, összenéztem a másik farkassal remélve, hogy ők is jönnek. Nyújtóztam egyet, majd társam oldalára szegődtem, s elindultunk kifelé.
//Maire és Storm el.// |
Nem tudom, meddig ülhettünk ott csendben, majd nővérem második bíztatására kissé elmosolyodtam. Mégegyszer átgondoltam a dolgokat, majd belekezdtem. -Miután különváltunk egy ideig nem mentem sokkal messzebbre, maradtam ugyanott. -Nem mondtam, hogy teljesen kikészültem, és azért nem volt kedvem elindulni, tudta ő ezt ígyis, és nem akartam, hogy bűntudata legyen, őt is meg lehetett érteni. -Majd rászántam magam, és elindultam. Egy csomó helyen megfordultam. -Itt mondtam pár kisebb várost, volt olyan is, ahol elötte, együtt is jártunk, majd folytattam. -Végül valami szóbeszédből hallottam erről a helyről. Addigra már ötletem sem volt, hogyan tovább, így hosszas keresgélés után eljutottam idáig. Tegnap késő este értem ide. -Ez után elhallgattam, vártam, hogy megeméssze a dolgokat, és hogy esetleg mondjon valamit, majd nagyon hallkan ismét megszólaltam. -A többiekről nem tudok semmit. -Nem tudom hallotta e egyáltalán, de ha igen, akkor joga volt tudni, hogy én nem tudok semmit, nem gondoltam, hogy ő bármivel is többet tudna, de azért jó volt ezt is tisztázni. Mindig őszinték voltunk egymással, és nem most készültem ezt a hagyományt megszakítani. Eszembe jutottak a többiek, ami miatt majdnem megint elkezdtem könnyezni, de még épp időben jutott el az agyamig, hogy ennek nem most van itt az ideje, így rá néztem, nem mondtam semmit, csak vártam, hogy ő is meséljen. Tudni akartam mindent, ha már nem voltam képes visszafogni, akkor legalább így hagy tudjam meg, mit történt vele. Mostmár kezdte átvenni a döbbentésg helyét az öröm, de még mindig nem hittem el, vagy legalábbis nem teljesen, hogy ismét itt ül mellettem. Fürkésző tekintettel néztem az arcát, majd megszólaltam. -Te is kezd talán az eleén. Mosolyogtam.
Arion:
Én már nagyjából hallottam ezeket a dolgokat, amiket Mea most a nővérének mesélt, és volt amikor együttérzőn pillantottam felé, azoknál a részeknél, mint például a legeleje, ahol, leginkább hiányolta Mairet. De nem, ez ígysem volt pontos, végig hiányzott neki, bár egyszer sem mondta, de gondoltam, hogy a másik lány ezt nagyon jól tudja. Miután befejezte nővére beszámolóját várta, ahogy én is. Már most láttam, amiről beszélt, nem voltak egyformák, de lehet ezért is jöttek ki olyan jól, és reméltem, én is ki fogok vele, hisz úgy néz ki, sok időt lesznek együtt, amit persze nem bántam. |
- Én mondtam. - nevettem sírva, hát ilyet sem csinálok minden nap. Tényleg nagyon meghatódtam, s még most sem tudtam palástolni, ráadásul abban is biztos voltam, hogy a szemeim is megfelelőképp vörösek. Ez sem zavart jelen pillanatban, a fő, hogy Mea végre megkerült. Mikor Adelice felé fordult, én is együtt mozdultam vele, majd, mielőtt leültünk volna odasiettem hozzá, s futólag megöleltem. Ilyet sem csináltam még.
- Köszönöm. - Mondtam hallkan, nem akartam túlságosan elérzelgősködni a dolgot, megható pillanatokból volt már itt elég, s úgy éreztem, lesz is. Így inkább helyet foglaltam húgom mellett, s bámultam a sima asztallapot, valamint a rajta helyet foglaló terítéket. Vártam, hogy megszólaljon, de nem tette meg. Felnéztem rá.
- Kezdd talán az elején. - Javasoltam szomorkás mosollyal. - De semmit ne hagyj ki! - Figyelmeztettem, hiszen minden ttudni szerettem volna. Elképesztően korholtam magam, hogy nem voltam ott vele, de ami megtörtént, azt már nem tudom visszacsinálni. Így hát igyekeztem a legjobbat kihozni abból, ami most megadatott. Ez még így is csoda volt egy ilyen vilában, melyben jelenleg - sajnos - most élünk.
- Nos? - Kérdeztem végül, s várakozóan néztem rá továbbra is.
Storm:
Követtem őket, de nem ültem le ott, ahol a húga társa, hanem visszamentem előbbi őrhelyemre. Biztosítani akartam a konyhát, ne zavarja őket most senki. Az étkezéssel csak tudnak várni még egy kicsit, legalábbis reméltem. |
A könnyeimen át figyeltem a szavait. Nem zavart, hogy két nyelven mondja, egyáltalán nem. Előforudlt már, és amúgy is, kit érdekel ez ilyenkor? -Én szeretem ezt az istencsapását. Mosolyogtam könnyes szemekkel. -Itt. Tettem még hozzá bólogatva, de többet nem tudtam kinyögni. Ez után csendben figyeltem a társával folytatott jelenetet, és örültem, hogy van mellette valaki, mivel mindig jót tett neki, ha figyeltek rá a természetéből adódóan. Ezt valószínű sosem fogja bevallani, bár senki nem várta tőlle, és mi sem mondjuk ki, de elég volt, hogy tudjuk. Én is végigsimítottam társam hátán, és szipogva néztem rá. -Ki mondta, hogy nekem kell elöbb mesélnem? Kérdeztem, de persze, nem zavart. -De csak akkor, ha te is. Sóhajtottam, és fürkészve néztem az arcát. Mosmát megpróbáltam annál a nylevnél maradni, amit mindenki ért, és egyenlőre sikerült is. Nem tudtam Adelice mit mondhatott Mairenek, de most lassan megfordultam, és rá néztem. -Nem tudom, mit mondtál neki, de köszönjük. Mosolyogtam, és tényleg így gondoltam. Neki is egy fura helyzet lehetett, az biztos. Lassan elindultam, persze nővéremet is húztam magam után, majd leültem és őt is magam mellé ültettem, végül csöndben néztem magam elé. Nem tudtam elkezdeni, még nem. És egyáltalán, ezt hogyan kezdi az ember, és honnan? Túl sok mindne történt az ellmúlt pár percben ahhoz, hogy ebbe így bele tudjak vágni, így nem is tettem. Ott ültem, várva valamire, nem is tudom mire, és elgondolkozva néztem körbe. Hatalmas szerencsém volt, hogy megtaláltam ezt a hejet, már akkor tudtam, mikor ideértem, de most méginkább így éreztem. A közelkgő születésnapomra, ami csak most jutottel a tudatomig, nem is kaphattam volna ennél szebb ajándékot.
Arion:
Tovább figyeltem, büszkén, és már most tudtam, hogy ez az esemény közelebb hozott minket egymáshoz. Örültem Mea gesztusának, és odabújtam hozzá, majd amikor elindultak követtem őket. Leültem velük szemben, a másik farkasnak is helyet hagyva, ha úgy gondolja, hogy csatlakozik, majd vártam a folytatást. Bíztató pillantással néztem Meára, de nem is tudtam, igazából ki fogja végül kezdeni. |
Meg sem próbáltam gátat szabni a könnyeimnek. Hadd jöjjenek csak, ideje volt. Annyi minden elpattant bennem ez alatt az egy év alatt, hogy most már megérdemelte minden esemény, hogy kiadjam magamból. Igazából teljesen elfelejtettem, hogy Adelice is itt van, előtte ráérek majd később is magyarázkodni. Így is, úgy is lesz vele megbeszélni valóm. Már minden méltóságom elvesztettem, de itt volt az ideje, hogy példátlan alázatot tanúsítsak eziránt a pillanat iránt, mert megérte. Húgom szavai alig jutottak el a tudatomig, noha még le sem ellett fordítanom őket. Könnyebb volt így, kicsit sajnáltam Adelice-t, hogy valószínűleg egy szót sem ért az egész beszélgetésből, de azt gondoltam, tudja, miről van szó. Majd elmesélem neki maximum. Ezt pont elhatároztam, mikor húgom a szemeimbe nézett, amit próbáltam viszonozni, de a könnyeimen át nemigen ment, amik még mindig megállíthatatlanul peregtek végig az arcomon. Türelmesen megvártam, míg végigmondja.
- Én egy akkora nagy isten csapása vagyok, hogy ilyet még a világ nem látott. Azt hiszem, elhozom az emberiségre az apokalipszist, de komolyan mondom. - Azt már nem tettem hozzá, hogy ténylegapokalipszis van, csak nem zombik és nem is az égiek, hanem a lelkek által, nem akartam megbántani Adelice-t. Ennyi tapintat azért volt bennem. - Rájöttem, hogy nagyon nagy szamárságot csináltam, de lehet, hogy ellenkező esetben egyikünk sem élte volna túl. - Folytattam, s a gondolatba beleborzongtam. - De hát itt vagyunk. - Remegett meg a hangom, úgy éreztem, soha sem tudok lenyugodni. - Hogy kerültél ide és egyáltalán? Muszáj mesélned, nem érdekel ha napokig itt ülünk, az sem. - Ráztam meg a fejem, majd újból átöleltem, s csak álltam ott pár percig, várva a válaszát. Aztán ismét elhúzódtam tőle, s meghatottan énztem rá Storm-ra, valamint Mea farkasára. Jó volt tudni, hogy vele is van valaki. Leguggoltam, s átöleltem Storm-ot, a fejét magamhoz húztam, majd a fülébe súgtam.
- Köszönöm. - Borzoltam meg dús bundáját, mire ő csak szorosan hozzám simult. Felálltam, s újra felnéztem húgomra, egyszerűen nem tudtam betelni a látványával. Most jutott el a tudatomig, hogy az előbbi monológomat félig így, félig úgy sikerült elmondanom, de már ez sem zavart. Nem ez volt itt a lényeg, egyáltalán nem.
Storm:
Meghatottan figyeltem őket, közben a szemem sarkából láttam, hogy a másik farkas is odajön mellénk. Barátságosan üdvözöltem, de a büszkeségemből nem adtam alább, mégis egyenrangú társként kezeltem őt, hiszen akárhogy is, együtt kell védenünk a testvérpárt. S amennyire ők nem, hát nekem úgy tűnt, mi ketten rokonlelkek vagyunk. Visszanéztem a párosra. Mérhetetlen megkönnyebbülést éreztem, hogy Maire-nek végre sikerült teljesen megszabadulni a gátlásaitól. Az erőslelkű, céltudatos és tűzről pattant hegedűs - hm, milyen ellentét? Költői! - végre nemcsak a szakterületén tudta úgy kifejezni magát, hogy mindenkit megrendítsen, jó értelemben. Hálásan bújtam hozzá, nagyon jól esett a gesztusa és úgy éreztem, ez az eset mégjobban összekovácsolt minket. Továbbra is álltam ott és már most tudtam, hogy ez az egész eseménysor az agyamba égette magát. |
 Csak ültem a kanapén Forestel és tisztes távolból figyeltünk. Eme megható pillanatokban egy könnycsepp csordult végig az orcácom,amit viszont hamar le is töröltem és büszkén elmosolyodtam. Valóban léteznek még érző,emberi lények. Ez csodás... Csak mosolyogtam és Forest fehér tollait simogatva pislogtam magam elé. |
Továbbra is ott álltam, és még mindig a sokkal viaskodtam. Továbbra sem hittem el teljesen amit látok. Ő itt? De hogy? Miért? Ááá. Adelicet figyeltem, aki lassan Maire felé indult. Elképzelésem sem volt, mit szeretne, így figyeltemmit csinál . Meghökkkenten néztem, ahogy átöleli, de nem hallottam mit mond neki, majd elindultak felém. Mikor végül otthagyta a nővérem gondoltam hogy oda kéne mennem hozzá, vagy legalábbis megpróbálni, de ő gyorsabb volt. Boldogan öleltem meg, és én is könnyekben törtem ki. -Hiányoztál. Nagyon. Szipoktam továbbra is azon a nyelven, amin először hozzászóltam. Rég nem beszéltem így, és nem is tudatosan jött, egyszerűen ez volt most a természetes. Pár percig fel sem néztem, remegve sírtam a vállán. Nem tudom, mikor sírtam utoljára, de az biztos, hogy rég volt, és ő mégrégebben, ahogy emlékszem. Olyan képtelen volt a helyzet, hogy ismét együtt vagyunk, hogy el sem tudtam hinni. Mikor szétváltunk akkor valami összetört bennem, és most ez összefort. Sokszor éreztem úgy hogy én vagyok a nagyobb a természetünk miatt, de most nagyon is a húga voltam. Nem tudom, hány percet könnyeztünk, majd csak anyjira toltam el magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni, és ugyanazon a nyelven folytattam. Nagy levegőt vettem, majd belekeztem. -Életem legnagyobb hibáját már elkövettem, amikor nem voltam elég határozott, hogy meggyőzzelek hogy maradjunk együtt. De többet nem hagyhatsz itt, érted? Néztem rá komolyan, ami nem tudom hogy jött össze könnyes szemekkel, de ismert már, ahhoz, hogy tudja, ezt teljesen komolyan gondolom. Hagytam időt, hogy átogondolja a váálaszát, így ismét magamhoz szorítottam.
Arion:
Érdeklődve figyeltem, továbbra is. Majd amikor végre elindultak egymás felé kicsit megkönnyebbültem, végül mikor megölelték egymást, én is elindultam, és megálltam a másik farkas mellett. Úgy gondoltam, ez így teljes, és tudtam, hogy sosem fogom elfelejteni ezt a pillanatot. |
Azon vettem észre magam, hogy meg vagyok illetődve, nem tudom eldönteni, mit csináljak. Annyira ki voltam készülve, hogy ezt soha sem gondoltam volna, egyszer ilyen helyzetbe kerülök. Azt éreztem, hogy el vagyok veszve és nem tudtam, kihez fordulhattam volna. Storm már így is eleget segített, amiért valahol mélyen biztosan nagyon hálás voltam, erre most nem tudtam rájönni. Jelenleg más foglalkoztatott. Nem bírtam pillantásom Mea-n tartani, a szemeibe nézni pedig még inkább nem, ezért inkább Adelice-re néztem, az arckifejezésétől pedig még nagyobbra tágultak a szemeim és átsiklott a gondolat az elmélmen, miszerint a nő megőrült. Olyan döbbent voltam, hogy már ez sem tudott jobban belehajszolni ebbe az érzésbe, legalábbis azt hittem. Egészen addig, míg nem jött oda hozzám. A húgom is tett pár lépést felém, de Adelice jelenleg jobban lekötötte a figyelmem. Mikor átölelt megrezzentem, de nem húzódtam el. Aztán mikor a fülembe súgta azt a bűvös mondatot olyan megkönnyebbülés lett rajtam úrrá, hogy éreztem, ahogy a vállaim megereszkednek és prbáltam kipislogni a könnyeket a szememből. Büszkén, élve a pillanatnak indultam el a húgom felé, mert tudtam, hogy ennek jelentősége van. Nagyon nagy jelentősége. A szám kiszáradt, ha Adelice nem noszogat, nem tudtam volna elmenni odáig, de komolyan nem. A véleményem egy csapásra megváltozott vele kapcsolatban, abban a pillanatban biztosan tudtam, hogy hihetek Bel-nek. Mikor végül Adelice hátrébb lépett csak álltam ott egy darabig és ismételten leblokkoltam. Nem tudtam, hogy most mi lenne a helyes, abban pedig soha sem voltam jó, hogy ilyen helyzetben teljesen szabadjára engedjem az érzelmeim, más esetben pedig ez minden akadály nélkül siekrült. Végül nagy levegőt vettem, s egy határozott lépéssel Mea-nál termettem, majd szorosan átöleltem. Nem mertem megszólalni, kicsivel később jutott el hozzám, hogy nem is nagyon tudtam volna, mert eleredtek a könnyeim. Hát ez totálisan jó. Tíz ujjamon meg tudtam volna számolni, életemben hányszor sírtam, de ez most egyszerűen muszáj volt. Azt hiszem ott rögtön levágtam volna egy szónoklatot a húgomnak, mégis megvolt bennem a megllj Adelice miatt. Kicsit szégyelltem is magam, de tudtam, ha Mea ismét megszólal egyszer is, teljesen eltűnik majd minden gátlsáom. Újra hallani a hangját, ráadásul úgy, ahogy egy éve senki nem beszélt velem mindent felülmúlt.
Storm:
Csillogó, kíváncsi szemekkel figyeltem a testvérpár újraegyesülését. Órákig tudtam volna örömködni, annyira szép látvány voltak. Jól esett a szememnek, komolyan mondom. Felálltam, s méltóságteljes léptekkel besétáltam a konyhába, majd mint egy testőr odaálltam melléjük, s büszkén figyeltem őket. Igen, büszke voltam a védencemre, hogy végre rászánta magát, hogy önmaga legyen. Ez számára hatalmas előrelépés volt. Örültem, hogy ebben a pillanatban mellette lehetek. |
Most mi van? Gondoltam magamban,majd megpróbáltam összerakni a képet. Maera Moore és Marie... MOORE! Szóval testvérek. Egésszen eddig nem tudtam mit tegyek,de most egy csodás ötlet csöppent le az egekből az agyamba. Magam sem tudom miért,de egy eszelős vigyor kúszott a szám szélére, de ezt hamar el is tüntettem majd egy viszonylag normális vigyor jelent meg a szám sarkában helyette. Odaléptem Maire-hez, gyengéden átöleltem és a fülébe suttogtam.
- Nyugi, ő még közöttetek van.... Nem kék a szeme. - mondtam egyszerüen,majd elengedtem őt, lágyan megfogtam a kezét és szépen,lassan elkezdtem vele Maera felé sétálni. Talán ha sikerül végre szóra birnom őket Maire jobban megkedvel. Szóval mikor odaértünk Maera-hoz, közelebb húztam Maire-t a szökés lányhoz. Csupán fél méternyi távolság volt közöttük. Reméltem,hogy megölelik egymást. Én hátrább húzódtam a kanapéhoz,ahol Maera farkasa és Forest voltak. Letelepedtem melléjük,majd végigsimitottam a farkas bundáját. |
Vártam, és csak vártam. Nem tudtam mit mondani, sőtt egyenlőre megmozdulni sem. Akkora sokk volt ez, amire soha nem is gondoltam volna, és az öröm még nem jött elő a meglepettség nagyobb volt. Majd Adelice megjegyzésére hátrapillantottam, lehet, ha nem vagyok ilyen állapotban csúnyábban nézek rá, de most örültem, hogy a fejemet mozgatni tudom. -Várj! Mondtam, az anyanyelvemen, ami csak késöbb jutott el az agyamig. Tettem pár lépést felé, és késsz voltam utánamenni, ha tényleg elmegy. Egyszer már hagytam elmenni, és azután pár órával már eldöntöttem, hogy mégegyszer nem fogok akkora hibát elkövetni mint akkor. Abban mostanra biztos voltam, hogy életem legnagyobb hibája volt. De a társa a segítségemre sietett, amiért már most hálás voltam neki. Hálásan pillantottam felé, majd tovább álltam. Nem, ez nem lehet. Gondoltam, de mégis így volt. Gondoltam, hogy oda kéne mennem hozzá, vagy legalább mondani valamit, de nem ment. Eleget tettem már eddig ahoz képest, hogy menyjire lefagytam, és vártam, hogy ő mit lép.
Arion:
Tovább figyeltem. Láttam rajta, hogy nagyon kivan, de nem tudtam mit mondani, én is meglepődtem, de ő sokkal jobban, és valószínű ez egy felejthetetlen pillanat lesz neki. A bajoly közben odajött hozzám, én pedigcsak egy kérdő pillantást küldtem felé, de inkább a lányokat figyoletem. Késsz voltam Meaval menni, de erre szerencsére nem volt szükség, így maradtam a helyemen. |
Vártam, hogy mikor fogok elájulni, de ez nem következett be, ennél az elmém többet bírt el, csak a lelkem nem, ami valami csoda folytán még élt. Bár azt hiszem, ez az állapot még mindig jobb annál, mintha teljesen kitörlődnék az élők sorából és a testem tovább élne úgy, hogy már nem is én irányítom. Vajon Mea még önmaga? Bele sem mertem gondolni. Egyszer sem néztem a szemébe, pedig könnyen megállapíthattam volna, de úgy lett volna a legfájóbb viszont látni őt, ha már tudom, hogy más lakik benne. Egyszerűen féltem a saját húgomtól, féltem az igazságtól és még azt sem tudtam elhinni, hogy tényleg ő az. Nem tudtam, rámnézett-e egyáltalán, mert továbbra sem emeltem fel a fejem. Egyszerűen képtelen voltam mit kezdeni a helyzettel. Szinte önkéntelenül reagáltam, utólag nem biztos, hogy tetszett volna, amit teszek.
- Majd... Később visszajövök. - Jelentettem ki nagy levegőt véve remegő hangon. Adelice pont ekkor jegyezte meg, hogy ez érdekes lesz, bennem pedig, ha nem ilyen állapotban lettem volna biztos, hogy felmegy a pumpa. De most kisebb és nagyobb gondom volt ennél. Megfordultam és épp elindultam volna, mikor Storm, mint holmi szürke árny elém szökkent, én pedig megbotlottam benne és majdnem elterültem a földön. Nem szólt egy szót sem, csak szemrehányóan nézett rám és hátrálásra kényszerített, egészen az előbbi helyemig. Ekkor képtelen voltam felfogni, hogy mit csinál velem és kezdtem nagyon ideges lenni. Fel fogom mondani a szolgálatot, az egyszer szent. Semmi nem tudta lekötni a figyelmem, úgy éreztem magam, mint egy csapdába esett állat, szaadulni akartam. Storm-nak ez sem volt elég, tovább terelt, ezúttal már a konyhaajtó felé, s egy jól irányzott lökéssel átküldött a küszöb túloldalára. Az ajtófélfát használtam támasztékként, de így is jól bevertem a bal vállam, amit jelen pillanatban nem is éreztem. Már csak az kéne, hogy eltörjön a kezem. A riadtságom lassan kezdett átfordulni megalázottságba. Tudtam, hogy később még beszélni fogok erről Storm-mal. Lassan megfordultam, hogy szembe kerüljek a bent lévőkkel. Bármi jobb lehet annál, mint elbukni. Felnéztem, és csak bámultam, többre nem voltam képes. Annyi mindent tettem volna, hogy ez túl sok lett volna, így semmit sem csináltam. De valószínű, védőm nélkül még eddig sem jutottam volna el.
Storm:
Érdeklődve figyeltem az eseményeket. Tudtam, hogy azzal, hogy valószínűleg a húga jelent meg itt olyan dolgok ébredtek fel benne, aminek a felét sem kívánta volna, túlságosan is fájdalmas volt neki mindez. De mégsem tehettem meg, hogy megengedjem neki, hogy elkövesse élete második legnagyobb hibáját, s, hát, ha kell, akkor drasztikus módszerekhez folyamodom. Egyszer még nagyon hálás lesz ezért. Így hát betessékeltem a konyhába, majd, mint aki jól végezte dolgát keresztben leheveredtem az ajtóban úgy, hogy elzárjam a kiutat és a bent lévőket szemmel tarthassam. Ha Maire megint ostobaságot csinálna, kész lettem volna ismét közbelépni. |
- Nem kell már semmiben segiteni, egyenlőre. De azért kösszi. - amint kimondtam ezt a mondatot azt ajtón belépett a vörös hajú csajszi és a farkasa. Maire és Storm. Azonban egy nem várt esemény történt. Mindketten sokkot kaptam. Én leültem és úgy figyeltem,majd halkan megjegyeztem:
- Ez érdekes lesz.... - Forest még mindig a vállamon pihent és amint láttam ő is éberen figyelt. Majd miután leültem fel is pattantam és a tűzhelyhez léptem,majd lekapcsoltam a gázt az edény alatt. Levettem a nehéz edényt a tűzhelyről,majd az asztalra helyeztem. Úgy döntöttem halkan megteritek,igy lezavartam Forsetet a vállamról,aki hangos szárnycsapkodással elrepült az új csaj farkasához. Én csak megráztam a fejemet majd halkan kivettem pár tányért és poharat a felső szekrényből. Aztán ezeket leraktam az asztalra,majd kivettem az evőeszközöket is, azonban még vártam a megteritéssel. |
Névtáblái:
-Igen én vagyok. Mondtam, és valamenyjire kezdtem megkönnyebbülni, hogy emlékszik rám. Legalább nem kell elmagyaráznom, hogy miért nem futottunk össze eddig, persze elmondtam volna, de azért ez így mégis könnyebb volt. A szemein már nem lepődtem meg ahogy rámnézett, Arion már elmondta, hogy mi a helyzet, miután reggel már eléggé megdöbbentem, bár akkor is csak neki mondtam. -Segíthetek valamiben? Kérdeztem, látszólag már végzett a dolgával, de azért gondoltam, jó ha tudja, hogy szívesen segítek ha kell. Vártam a válaszát, mikor kinyílt az ajtó, én pedig pár pillanatig el sem hittem amit látok. Lehet, le is sápadtam, nem tudom, de hogy nagyon nagy mértékű sokkot kaptam, az biztos. Lefagyva meredtem az ajtótól mostmár a falig hátrálóra, és még mindig nem hittem el. Képtelenség volt. Meg akartam kérdezni, hogy tényleg ő e az, de még hang sem jött ki a torkomon. Úgy ledöbentem, ahogy még soha, és ennek a hatására továbbra is néztem rá, egy hang nélkül. Már néha kezdtem azt hinni, sőtt egyre valószínűb volt, hogy többet már nem látjuk egymást, és ilyen hirtelen mégis. Ezerszer összeszídtam magam, mikor hagytam elmenni, és most mégis itt volt. Legalábbis nagyon úgy nézett ki. Nem mondtam semmmit, nem voltam rá képes, csak néztem, nagy szemekkel, és nem tudtam, elsírom e magam hamarosan, de közelálltam hozzá. Az előző reménytelen egy év borzalmas volt, de még most sem, hogy már legalább egy perce így áltunk nem tudtam felfogni, hogy a nővéremet látom. Nézne már fel, csak nézzen ide. Könyörögtem magamban, akkor talán tudatosulna bennem ez az egész, de egyenlőre nem tette, így én is maradtam az eddigi helyzetemben, és nem voltam benne biztos, ha ő felnéz, akkor képes leszek e valami másra ezen kívül.
Arion:
Tovább járkáltam, a beszélgetésüket figyelve, de nem szóltam közbe, nem volt miért, majd kinyílt az ajtó, és Mea lefagyott. Nem tudtam mirel vélni, így nemmessze leültem, és kíváncsian figyeltem az eseményeket. Az ajtóban álló is sokkot kapott, én pedig rájöttem, hogy Meara mutatott rólla fényképet. Megvan, a nővére! Mután ezt is megállapítottam méginkább csendben maradtam, nem akartam megzavarni ezt a pillanatot. |
A vízesésnél eltöltött idő nagyon sokat segített abban, hogy valamelyest rendezzem a gondolataimat. Rövid időn belül azonban elköszöntem Bo-tól és Storm-mal az oldalamon elindultam vissza a Menedékházba. Út közben beszélgettünk, s szokás szerint teljesen őszinte voltam vele, ő pedig most is, mint általában igyekezett jótanácsok garmadájával ellátni, amiknek csak reméltem, be tudom tartani legalább az egyharmadát, ha a többit el is felejtem. Hihetetlen, mennyi ötlete volt. Többek között rávett arra is, hogy legalább keressem meg Adelice-t, s, ha nem is beszélem meg vele a nézeteltérésünket, legalább segítsek neki a vacsorakészítésben, vagy valami, ha már - szerinte - olyan csúnyán otthagytam őt az őzekkel. Nyilván volt ebben valami, de a büszkeségem nem engedte, hogy ezt hangosan is bevalljam, még, ha csak a védőmnek is kellett volna. Az utolsó pár percben, míg visszaértünk nem szóltam semmit, de elég volt ez a kis idő ahhoz, hogy elhatározzam, megteszem, amire a farkas kért. Megállítottam az első velem szembe jövőt és megkérdeztem, merre van a lány. Azt felelte, hogy a konyhában, így arrafelé indultunk. Storm egész úton próbált megnyugtatni, kisebb-nagyobb sikerekkel. Nem néztem semerre, a földet bámultam, láttam a konyhából kiszűrődő fénypászmát és azt is, hogy az ajtó nyitva van. Lassú léptekkel közeledtem a helyiség felé, hallottam, hogy többen is vannak bent, de arra nem figyeltem, mit beszélnek. Egy határozott mozdulattal kinyitottam az ajtót és pont köszönni akartam, mikor elért életem legnagyobb sokkhatása. Olyan volt, mint mikor eltöröd valamidet és a szervezeted nem képes felfogni, amit kéne. Ösztönösen az ellenkező oldalon lévő falig hátráltam, s, hát, ha az nem tart meg, biztos dobok egy totális hátast, de a szó legszorosabb értelmében. Alig észrevehetően megráztam a fejem és azt szajkóztam magamban, hogy ez nem lehet, nem lehet. Elakadt a lemez, kész, teljesen végem volt. Keresztbe font karokkal, szerintem egész testemben remegve álltam és kitartóan néztem a földet. Ennyit már nem bírtam el, most betelt a pohár és még odáig sem jutottam el, hogy alternatívákat kezdjek gyártani, mégis, hogy történhetett ilyesmi? Leblokkolt az agyam és magamat nem voltam képes kirángatni ebből az állapotból. Lehet, más sem lesz elég hozzá. |
Amint üldögéltem és Forestet simogattam hangokra lettem figyelmes a hátam mögül. Valaki köszönt nekem,igy felé fordultam,de még mindig a széken ültem. Már csak akkor keltem fel mikor megpillantotta,hogy ki is ő. Az új lány.
- Szia - mondtam kedvesen. Remélem nem rémült meg, mikor megpillantott. A szemeim miatt. Bár ha jobban belegondolok tegnap jött és találkoztam is vele szóval ennek a megijedésnek vagy minek egy csöppnyi esélyét sem láttam. - Te vagy Marea, igaz? - mondtam majd elmosolyodtam mikor Forest a vállamra szállt. |
Ma reggel érkeztem, és eddig csak Arionnal beszélgettem, és jól ki is jöttünk egymással, aminek nagyon örültem. Késöbb úgy döntöttem, kicsit felfedezem a terepet, végülis valamikor muszály, ha el akarok jutni az egyik helyről a másikra, így felkerekedtem, és társammal az oldalamon elindultam. Nem is tudtam, először mit kéne megtalálni, úgy gondoltam, jön majd magától, vagy amibe belebotlok, azt már legalább tudni fogom,hol van. Nézelődtem, majd egy nyitott ajtót pillantottam meg. Nemvolt rá sok időm, hogy eldöntsem, be akarok e menni, mivel Arion már elindult, így követtem. Láttam, hogy valaki van bent, és amikor megjöttem, akkor már összefutottunk, de még nem beszéltünk eddig. -Szia. Köszöntem, miközben közelebb mentem. Kicsit még ideges voltam, mivel nem beszéltem senkivel, de ezt is el kell kezdeni valamikor, végülis úgy néz ki, itt fogok élni, akkor jó lenne, ha valakivel elkezdenék ismerkedni.
Arion:
jól elvoltunk, úgy látszott egészen megleszünk egymással, és el is beszélgettünk, de örültem, hogy úgy döntött felfedezi a helyet, mivel már kezdett kilóméterhiányom lenni, így boldogan indultam el vele. Az első helynél megálltam, majd bejjebb mentem, ahol nyitva volt az ajtó, majd örömmel vettem tudomásúl, hogy társalkodni kezd. Egy bíztató pillantást vetettem rá, majd elkezdtem járkálni nemmessze tőlle. |
Egy egyszerű, szürke rövidujjúban és egy ugyanolyan szüke rövidnadrágban,amit magam vartam álldogálltam a tűzhely előtt. Forest a lépcső korlátján pihent és figyelt. Miközben a baglyommal beszélgettem néha megkevertem az őzpörköltet. Beletettem mindent amit kell,majd hagytam,had főjjön. Ez lesz a mai vacsora,ha tetszik nekik,ha nem,de szerencsére a többségük szereti a perköltet. Leültem az asztalhoz,mivel nem tudtam most mást csinálni. Forest odarepült hozzám, én pedig elkezdtem selymes tollait simogatni és vártam,hogy végre elkészüljön a kaja,aztán tálalhassak,de sajnos ez még messze volt.... |
[18-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Csak ültem a kanapén Forestel és tisztes távolból figyeltünk. Eme megható pillanatokban egy könnycsepp csordult végig az orcácom,amit viszont hamar le is töröltem és büszkén elmosolyodtam. Valóban léteznek még érző,emberi lények. Ez csodás... Csak mosolyogtam és Forest fehér tollait simogatva pislogtam magam elé.
