|
Témaindító hozzászólás
|
2013.05.25. 20:35 - |
Itt a legkönnyebb elbújni a buja növényzet és a sűrű lombkorona miatt. |
[39-20] [19-1]
Csendben ücsörögtem és Mea mozdulatait figyeltem. Kíváncsi voltam, felteszi-e a nyakláncot vagy sem, de végül az előbbi opciót választotta. Semmit nem veszíthetek alapon követtem a példáját, egyébként is kockázatosabb lett volna hazavinni úgy, hogy nem rajtam van, még a végén beleakad valamibe. Körülnéztem, s füleltem, a távoli zajok ismét felerősödtek. Én pedig nagyon fáradt voltam. Már épp megkértem volna húgomat, lassacskán induljunk el visszafelé, mikor megszólalt. Ránéztem.
- Tudom. - Bólintottam, aztán lassan felálltam, vigyázva, hogy ne verjem be a hátam a fába, mert az nem lett volna túl szerensés a még mindig fájó fejem mellé.
- Szerintem jobb lesz, ha lassan visszamegyünk. - Pillantottam vissza Mea-ra, aztán tekintetem Storm-ra vándorolt, aki lassan feállt és odasétált mellé. Ha húgom beleegyezett, akkor lassan megindultam társammal az oldalamon egyenest vissza, a menedékház felé. Szerencsére tudtam, nagyjából hol vagyunk, így azt is, melyik a legrövidebb és legjárhatóbb út, ami visszavisz minket a keresett helyre. A közel két év óta, hogy idejöttem sikerült elég jól kiismernem az erdőt, ami néhány esetben, mint most például, különösen jól jött. Igyekeztem minél kevesebb zajt csapni, hogy az esetlegesen közelben lévő hajtókban még a gyanúja se merüljön fel annak, hogy mi még errefelé kószálhatunk. Néha pedig hátrapillantottam Mea-ra és Arion-ra, vagy Storm-ra, aki mellettem haladt.
Storm
Egészen addig csendben üldögéltem Mea társának társaságában, míg Maire fel nem vetette, hogy menjünk vissza. Ekkor felálltam és odabaktattam hozzá, majd elindultunk.
Folyt. Köv: Menedékház (Azon belül rád bízom.) |
Miután befejeztem tökéletes csendben ültem tovább a fa tövében. EGyszerre fájt iszonyatosan, és töltött el örömmel, hogy megkaptuk az ajándékot, melyet anyánk mindenképp el akart hozzánk juttatni. Végignéztem az ékszeren, mely még mindig a kezemben volt, és számomra egyenlőre kérdés volt, hogy hol fog kikötni. Lassan kezdtem felfogni, hogy a lélek tényleg őszinte volt, amit mondott, az tényleg rá vallott, de nyilván fályt egy olyan valakitől hallani, aki az anyánk, de mégsem az. Örültem, hogy van egy emlékem tőle, de ugyanakkor tudtam, hogy sok keserves pillanatot fog még okozni nekem, és valószínűleg nővéremnek is. Halk sóhaj szakadt ki belőllem, majd lassan, nagyon lassan a nyakamba akasztottam a nyakláncot. Tudtam, hogy anya örülne neki, ha látná, részben, mert nekünk szánta, részben pedig ez jel volt arra, hogy mostmár teljesen lenyugodtam. Jelen pillanatban beletörődőnek éreztem magam, de tudtam, hogy ennek még lesz viszhangja nállam. Az előbb koránt sem adtam ki magamból mindent, és igazából akkor sem a lélekre voltam dühös, hanem a tényre, hogy anyánk már nem önmaga többé. -Nem tudom. -Suttogtam vissza kis fáziskéséssel a kérdésére a választ. Fogalmam sem volt ugyanis a válaszról, de talán mindkettő egyszerre. Legalábbis az érzéseim erre utaltak, és nem tudtam okosabbat mondani. Nyugodt arcal emeltem fel a fejem, és lassan Mairere néztem. A beszámoló óta először. Az arckifejezését látva emlékek kavalkádja tört felszínre bennem, de a legerősebb az volt, mikor egy hasonló fa tövében ültünk, csüggedten, miután a szülőket kerestük legalább egy napja. Pár pillanat után megráztam a fejem, nem akartam elveszni a régi emlékekben, majd töprengve fürkésztem az arcát. -Ugye tudod, hogy a régi szereposztás még áll, ha úgy van? -Kérdeztem nagyon hallkan, egy szomorú mosollyal mikor eszembe jutott a sok végig lelkizett óra, mikor kettesben menekültünk. Volt, hogy csak ő mondta a magájét, volt, hogy mindketten egymásnak, volt mikor én neki. Tudtam, hogy ezek nálla nehezen jönnek, de azért igyekeztem benne erősíteni a dolgot, miszerint én bármikor itt vagyok ha kell. Pont azért, mert ismertem a természetét, bár tudtam, hogy tudja, de azért sosem ártott eddig megemlíteni. Volt, mikor utána csak perceket kellett várni a fejleményekre, de volt, hogy napokat is. De nem bántam, ha neki ez kellett, hogy kiadja magából, akkor ez. Én meg úgyis kiborultam neki, ha itt volt az ideje, nállam ez könnyebben jött. Ez után ismét csendben maradtam, hol társainkat, hol nővéremet nézve. A távolból valami lármára lettem figyelmes, és magamban könyörögtem, hogy ne a hajtók legyenek azok, ha pedig igen, akkor sürgősen tűnjenek el innen, lehetőleg úgy, hogy elkerülik ezt a helyet. Arra, ha nem így történne, kirázott a hideg, kételkedtem benne, hogy mégegyszer sikerülne megúsznunk egy velük való kalandot, mert valljuk be, az előbb nagyon nagy mázlink volt, még akkor is, ha így sem végződött szépen. |
Kíváncsian figyeltem húgomat, aki felettébb meggyötörtnek tűnt. Tudtam, hogy ebből aligha sülhet ki valami jó. S lássuk be, jól is tippeltem. Viszont az már kevésbé tetszett, hogy húzódozni próbált. Nem épp nyugodtan néztem rá:
- Igen, biztos, hogy most kéne. - Bólogattam nagy hevesen, aztán feszült pillantásom le se véve arcáról vártam, hogy mi lesz ezután. Ő pedig belekezdett. A mellkasom összeszorult, olyan érzés volt, mintha présnek használták volna. A legkevésbé sem kellemes. A szemeimet szúrták a nem létező könnyeim, úgy éreztem, nem lennék képes sírni. Valahol elvesztettem már a hitem. A vállaim megereszkedtek, a füleim zúgtak, olyan volt, mintha Mea egy nagy víztömeg túloldaláról beszélt volna. Lelki szemeim nem a sűrű fás területet láttatták velem, hanem az előbbi rejtőzködőhelyünket, ahogy Mea ott áll anyánkkal szemben. Vele és mégsem vele. Azon túl, hogy ez rettenetesen abszurd volt, még ijesztő is. Azon felül, hogy húgomnak nagy szerencséje volt, hogy nem terítette le, vajon képes lett volna rá tőrt szegezni? ÉN képes lettem volna rá? Kételkedtem benne. Ráadásul, ha megfogják, nem értünk volna oda időben tekintve, hogy a többi hajtó a közvetlen közelben volt. Mindegy is. Ez az egész, akármilyen lehetőséget is vettem számításba annyira fájt, hogy kirázott tőle a hideg, s annak ellenére, hogy a hőmérséklet egészen kellemes volt, fázósan összehúztam magam előtt a karjaim, védve magam a nem létező hidegtől. Hátamat a fa törzsének nyomtam, ami szinte fájóan ért már hozzám, de a fájdalom legalább még valamennyire a valóság talaján tartott. Teljesen elborzadtam. Ez egy akkora képtelenség volt, hogy úgy éreztem, nem bírom elviselni a súlyát. Mea már a földön ült, azonban én is mellette kötöttem ki, de én inkább lezuhantam, mint szépen leültem volna, egy kicsit össze is rázkódtam, de ez sem térített igazán magamhoz. Azt hiszem, sokkot kaptam. Nem tudom, mi sugározhatott a szemeimből, de gyanítom, hogy vagy a nyers rettenet, vagy a vég nélküli rémület. Felfogtam, amit húgom mondott és mégsem fogtam fel.
- Ez... Ez lehetséges? - Suttogtam elhűlten, tekintetemet meredten a földre szegezve, mintha pillantásomon keresztül képes lettem volna az összes negatív érzelmemet levezetni a talajba, ahogy a villámhárító teszi azt a villámmal. De, mint tudjuk, erre nem voltam képes. Mikor húgom felpattant ismét, felnéztem rá, igen dühösnek tűnt. Összevontam szemöldökeimet, agyamban pedig az zakatolt, mi jöhet még ez után? Csodálkoztam azon, hogy anyánk még nem őrült meg ettől a léttől, én valószínű nem sok kedvet éreznék arra, hogy ilyen események után még bármennyi ideig is éljek úgy, ahogy megtehetem. De tudtam, ha valami őt még e világon tartja, akkor az az az érzés, melyről most Mea beszélt. És, lehet húgom még nem is, de én ezért voltam képes felfedezni azt, hogy a lélek őszinte volt. Soha sem szerettem őket, mindig is elítéltem a fajt, és most is arra tippeltem, hogy teste volt lakójának győzködésére kereste fel békés szándékkal testvéremet, mintsem saját akaratából. Hiszen, ha nem is oly módon, mint, ahogy én szoktam, de ő is céltudatos volt és mindig elérte, amit akart. Felnyúltam, hogy átvegyem a szolíd, de elegáns láncon függő medált, s végigsimítottam az m betű ívelt, kecses körvonalait. Mestermunka volt, az tény, s az is, hogy rá emlékeztetett.
- Képtelen vagyok eldönteni, hogy ezzel jól jártunk-e, vagy sem. - Mondtam halkan, inkább csak magamnak, mint húgomnak, abban sem voltam biztos, hogy meghallotta-e egyáltalán. Ballagási ajándék egy erdő kellős közepén? Abban azonban biztos voltam, hogy ezt tényleg ő akarta eljuttatni hozzánk. Mert a helyében én is így tettem volna. Valahol meghatott az ajándék, de tudtam, ahányszor ránézek, fájni fognak az emlékek. Hogy majdnem elkaptak. Hogy nincs már itt. Hogy mégis megkeresett. És, hogy nincs rá mód, hogy visszahozzuk. Vagy mégis? Nem tudtam, hogy lehetséges az, hogy az ember személyisége tovább létezzen. Ezt egyszerre találtam jónak és rossznak, de mégis egy reménysugárnak. Viszont fogalmam sem volt róla, hogy kivel beszéljek erről. Csak egyet tudtam, mégpedig azt, hogy biztosan nagyon ki fogok majd borulni, de nem most. Hanem akkor, amikor majd teljesen felfogom a dolgokat,ami később lesz. Lehet, hogy pár perc múlva, de az is elképzelhető, hogy pár nap is kelleni fog hozzá. Mindenesetre reméltem, hogy akkor kiszáll belőlem minden negatív érzelem, még, ha nem is a földbe távozik egy nagy erejű villámként pillantásomon keresztül. |
Tudtam, hogy meg fog szólalni, mégis összerezzentem, mikor megtette. Pár másodpercig gondolkoztam rajta, hogy egy majd otthon elmondom mondattal zárjam le a dolgot egyenlőre,, de tudtam, hogy azzal mégjobban kiborítanám, ami nem lett volna túl szerencsés éppen most. Igaz, így is ki fog borulni, de én legalább őszinte leszek. Meg minél tovább halogatom a dolgot, annál nehezebb lesz később. Legalábbis van rá esély, és ez már ígyis az volt. -Biztos hogy.. Hogy ezt most kéne? -Halasztottam mégis a dolgot. Tétován pillantottam körbe, végignéztem a két farkason, majd nővéremen állapodott meg a tekintetem. A tőrt lassan visszatettem a helyére, majd felsóhajtottam. -Nem képzelődtünk. -Kezdtem bele halkan, lehet, hogy erre már rájött, de valahonnan mégis el kellett kezdenem. Lassan lecsúsztam a fa törzse mellett, és leültem a fűbe. Talán ezzel is az időt akartam húzni, de lehet a fáradtság tette, vagy éreztem, hogy hosszú menet lesz. -Megtalált. -Folytattam. -Hajtó volt. De anyánk alakjában. Úgy nézett ki, olyan volt a hangja, a mozdulatai. És meglepő módon nem volt nálla fegyver. Aztán... Aztán látszólag örült nekem. Vagy nem is tudom. És... -Itt megálltam, nagy levegőt vettem, majd egy sóhaj formájában engedtem ki. -Azt mondta, hogy anyánk ott van még vele. ---Kifejezéstelen arcal folytattam tovább, igyekeztem nem a törrténet közepén elsírni magam. Nem néztem rá, nemtudtam, örültem, hogy elmondani el tudom a történteket. -Azt mondta, igyekszik előadni a hajtóknak, hogy nem voltunk ott. Legalábbis mikor kerestek, ő nem látott senkit. -Megint szünetet tartottam. Most hogy beszéljek azokról az érzésekről, amiket tudunk alapjáraton, és amiket nekem is egy lélek mondott el? És pont olyanokról, amelyek anyám érzései voltak? Ráadás, hogy Mairenek. Lassan összeszedtem magam, majd folytattam. -Tudod mit mondott még? Tudod mit? Én nem hiszem el, hogy volt képes erre az után! -Pattantam fel hírtelen, még magamat is meglepve ezzel. Most jöttem rá, hogy a szomorúság mellett dühös is vagyok. Dühös arra a lélekre, aki bezárta anyánkat a saját fejébe. -Mentségére legyen mondva, hogy mindig is tudtuk. És igaz volt. -Dünnyögtem, majd visszaültem az előbbi helyemre. -azt mondta, hogy anyánk szeret minket. -Aztán közelebb jött. -Folytattam, mostmár halkabban, mint az előbb. -Ballagási ajándék lett volna, anyánk mindenképp oda akarta adni állítása szerint. -Csúsztattam a kezébe az egyik ékszert. Majd a vállára hajtott fejjel vártam, mi lesz a vélemény. Ha Leült mellém, akkor úgy maradtam, ha nem, akkor felálltam, mikor odaadtam a nyakláncot. |
Ujjaimat összefűztem magam előtt, úgy vártam, hogy Storm visszaérjen Mea-val és Arion-nal. Már nem voltam annyira ideges, vagy csak nem éreztem. Tény, hogy ez elmúlt időszak egy kicsit betett, s egy idő után ilyen helyzetben az ember immunis lesz az új izgalmakra. De akárhogy is vesszük, a legjobb dolog, hogy ép bőrrel megúsztam az esetet. Ennél jobb nem hiszem, hogy történhetett volna, még akkor sem, ha előre meg lett volna tervezve az egész. Idegesen kémleltem a tájat, mikor tűnnek fel, s mikor végül megláttam őet közeledni, halk, megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőlem, a mai nap folyamán már sokadszor. Mikor Mea odaért mellém, pár másodpercig csak vizslattam az arcát és rögtön láttam, hogy sírt. Felvont szemöldökkel figyeltem.
- Khm. Történt valami? - Köszörültem meg a torkom. Újfent kezdtem aggódni. Lenéztem a kezeire, az egyik ökölbe szorítva pihent az oldala mellett, a másikban pedig még mindig a tőrét tartotta. Ez pedig nem töltött el túl sok bizakodással.
Storm
Figyelmesen hallgattam Arion szavait. Elég nagymértékű aggodalommal töltöttek el.
- Ez nem hangzik valami biztatóan. - Ingattam a fejem, miközben a lnyoktól egy kicsit messzebb csatlakoztam a másik farkashoz, s onnan figyeltük tovább védenceinket. |
Most, hogy megálltunk, volt időm azon gondolkozni, mi is történt az elmúlt pár órában. Hogy mennyi idő is volt ez pontosan? Azt meg nem tudtam volna mondani, de nem is az a lényeg. Éppen az futott át az agyamon, hogy miért is engedtek el minket a hajtó, meg anyám? Lehet anyám rábeszélte? Vagy átvette az érzéseit is, úgy mint az emlékeit? Megborzongtam. Megráztam a fejem, az emlékek még túl frissek voltak ahhoz, hogy így törjem rajta a fejem. A szavai még mindig ott vízhangozttak a fejemben, bármilyen módon is próbáltam tenni ellenük. Felsóhajtottam, majd körbepillantottam. Egyre inkább kezdett idegesíteni, hogy nem tudom, Maireék merre vannak. És nem tudtam, mennyi időnk van, hogy eltűnjünk innen. De azt igen, hogy én a lehető leghamarabb szeretném magunkat bbiztonságban tudni. Tudtam, hogy iszonyat ki fogok borulni, habár szerintem ez már megtörtént, csak még nem látszott rajtam. Egyszercsak valaki megbökte a karom. Arion volt az. Kérdőn néztem rá, mire előre mutatott a fejével. -Storm! -Sóhajtottam fel megkönnyebbülten. Sietős léptekkel követtem őket, a végén már azt vettem észre, hogy futok. És persze ők is előttem. Nem tudom, én sietttettem őket ilyen nagyon azzal, hogy belehúztam, vagy ők is gyorsítottak volna az iramon, de hogy nagy tempóval szeltük az ösvényeket, az biztos.De annál jobb. Minél távolabb attól a helytől, ahol ez a sok borzalom történt. A könnyeim ismét végigfolytak az arcomon, de mostmár nem tettem ellenük semmit. A kezemben még mindig ott volt a tőr, nem azért, mert úgy akartam, egyszerűen elfelejtettem elrakni. Bár nem tudtam, remegő kézzel mennyire jó fegyvert fogni, de inkább, mint hogy fegyvertelenűl maradjunk. A másik kezem ökölbe volt szorítva, és benne a nyakláncok. Hihetetlen, hogy odaadta őket. De komolyan.. Épp ez a gondolat volt az, ami átfutott a fejemen, mikor vettünk egy éles kanyart. Majd megpillantottam Mairet. Nem szóltam semmit, odamentem mellé, majd én is nekidőltem a fának. Ha rámnézett, valószínű tudta, hogy vagyok, hisz azok közé az emberek közé soroltam, akik jól ismertek.Talán ha akartam se tudtam volna kinyögni egy értelems mondatot, mivel rendesen kapkodtam a levegőt. Szuper látványt nyújthattam, de ez most részletkérdés volt. Miután nagyjából kifújtam magam, sem szólaltam meg, vártam, hogy ő kérdezzen előbb. Amiről biztosan tudtam, hogy be fog következni. Magamnak, és neki is időt akartam ezzel hagyni. Nekem, hogy valahogy kiagyaljam, miként mondom el, neki meg hogy addig se kelljen ezen rágódnia. Elég, hogy én depressziós lettem tőle. De ki ne lett volna? Már az is elég lett volna hogy kiborítson, ha megtudom, hogy anyám nem törlődött ki. Hogy be van zárva a saját fejébe. De hogy beszélt hozzám, ez tényleg eltört bennem valamit. Az ajándékok meg csak rátették a pontot az i-re.
Arion:
Mea mellett áltam, nem kérdeztem semmit, hisz láttam az egészet. Na, meg nem hittem volna, hogy válaszolna. Ahoz túlságosan elmerült a gondolataiban, és meg is viselték a történtek. Idegesen kémleltem a tájat, és füleltem, hátha meghallom, Stormék merre vannak, mivel a lehető leghamarabb szerettem volna eltűnni innen. Hosszú idő után megpillantottam valamit, amiről késöbb kiderült, hogy Maire társa. Megkönnyebbülten csatlakoztam hozzá, majd a kérdésére bosszúsan sóhajtottam egyet. Ez nem neki szólt, inkább a történteknek, majd belekezdtem. -És ennyi. -Fejeztem be végül. Mea közben hátúlról olyan tempót diktált, amit még sosem láttam tőle, de talán érthető volt. Mikor odaértünk, nemmessze leültem tőllük, és csak néztem, mi lesz most. |
Jópár perc eltelt, mire végre rávettem magam, hogy megálljak. Addig többek között arra sem figyeltem fel, hogy a testem korábban igényelte volna már ezt a tevékenységet. Szúrt az oldalam és a vádlim is görcsben volt rendesen. Odabotorkáltam egy vastag törzsű fához és nekidőltem. Abban a szent pillanatban a fejem is lüktetni kezdett. Egyre jobb. Összeszorítottam a szemem, már csillagokat láttam, de a fájdalom továbbra sem enyhült. Végül aztán, mikor ismét felnéztem láttam, hogy Storm mellém kuporodott. Füleltem, hátha hallom, mi történik a helyszínen, mert nagyon aggódtam Mea-ért. De semmi. Túl messze voltunk már. Ahogy az adrenalinszintem kezdett lejjebb menni, úgy éreztem meg fokozatosan, mennyire megviselt az elmúlt pár óra? Talán, ha nem több. De még nem adhattam fel. Amint megtanultam újra lélegezni, örülnéztem.Tényleg messze jöttünk, még annál is messzebb, mint gondoltam, ezen pedig meglehetősen elcsodálkoztam. Hátamat a fatörzsnek nyomva, arcomat a két tenyerembe támasztva próbáltam kifújni magam, miközben az erdő neszeit hallgattam. Próbáltam felfogni az élményeket, de még annyira frissek voltak, hogy nem sikerült. Közben azon is agyaltam, hogy sokat gondolkoztam már, milyen lehet, ha valakire ah ajtók vadásznak. De azt, hogy ilyen... Nos, nem gondoltam volna. Teljesen másra számítottam. És ráadásul tudtam, hogy nagyon szerensés vagyok, hiszen megmenekültem. Kis idő múlva már türelmetlenkedni kezdtem, így Storm-hoz fordultam.
- Menj vissza értük. - Suttogtam megborzolva a farkas bundáját, aki rögvest felállt, s visszafelé kezdett rohanni. ÉN pedig egyedül maradtam a nem épp nyugodt gondolataimmal.
Storm
Mikor odaértünkk, Maire mellé kuporodtam a fához, s vártam, hogy Mea és Arion ideérjenek. Folyamatosan a tájat pásztáztam, de nem láttam semmit, így már kezdtem aggódni. Mikor végül védenem megkért rögtön felálltam, s visszafelé futottam. Nagy meglepetésemre előbb találtam rá Arionra és Maire húgára, mint, ahogy gondoltam, de rögtön szóltam nekik, hogy kövessenek. Mea még elég riadt volt, így jeleztem Arion-nak, csatlakozzon hozzám kisivel a lány előtt.
- Mi történt? - Vontam rögtön kérdőre a másik farkast. |
-Jah. Jó. Bocs. Csak azt hiszem, túl nagy volt a sokkhatás. -Mondtam, és ezzel még nem is ferdítettem el az igazságot. Na, meg ha szerencsém van, akkor csak az ő ügyükre érti, ami szerintem amúgy is elég lett volna ahhoz, hogy kiboruljak. -Jóé. Értem. Legalább akkor ti is ártottatok neki valamit. Bár lehet ők nekünk többet. -Tettem hozzá az utolsó mondatot kicsit hallkabban. Tudtam, hogy ha nem most, akkor is el kell mondanom egyszer hogy kit láttam, mivel úgy éreztem, joga volt tudni. És tudtam, mind a kettem meg fogjuk ezt sínyleni lelkileg, nem is kicsit. Lehet, én már attól szemvedtem, de lehet, ez még tényleg a sokkhatás eredménye. Ki tudja... -Kiütöttem. De szerintem nincs túl nagy baja. -Sóhajtottam fel. Láttam a szemében a félelmet, és gondoltam, hogy rajtam is ez látszódhat, bár lehet, nagyobb mértékben. A történtek után nem is csodálkoztam volna rajta, majd mikor meghallottam az ismerős hangot, kirázott a hideg. Azt hiszem, ezzel nem lehet elégszer szembesülni, mivel engem ismét váratlanúl ért. Tudtam, hogy kénytelen leszek valamit csinálni, így felpattantam. A hírtelen mozgástól kicsit megszédültem, de nem volt túl komoly. Minden idegszálammal arra koncentráltam, vajon merre lehet, mivel azt a legkevésbé akartam, hogy most Maire is meglássa. -Mennyetek, mindjárt megyek én is! -Reagáltam nővérem mondatára, és mikor hallottam Arion tiltakozását, tovább ragaszkodtam az előbb mondottakhoz. Ágált kicsit, de mikor mondtam neki, hogy 10 perc múlva ha nem vagyok ott vissza jöhet értem belement. Tudtam, hogy ezért még duzzogni fog egy jó darabig, ami miatt igaza is volt, de neki is meg kellett értenie, hogy ezt el akartam intézni. Ha egy életre nem is, mert ki tudja, mi lesz akár holnap, akkor a mostani alkalomra. Hogy mit akartam csinálni? Jó kérdés, de én sem tudtam pontosan. Egy megérzés volt, hogy maradjak, nekem pedig tervem nem volt, így maradtak az ösztönök. Hallottam hogy távolodnak, bennem pedig egyre nagyobb lett az idegesség. -Meara! -Hallottam meg ismét a hangot, és arra kaptam a fejem. Legnagyobb meglepetésemre egyedül volt, és fegyver sem volt náll. Én azért az enyémen tartottam a kezem, biztos ami biztos alapon. Közelebb lépdelt, és egyenlőre csak néztem, mit csinál. -Anyátok még itt van a fejemben. Ha siettek talán elő tudom adni, hogy nem láttam erre senkit. -Mondta olyan halk hangon, hogy alig tudtam kivenni a szavait. Ahogy belegondoltam, hogy anyám, aki egy hiperaktív jellem, a saját fejébe legyen bezárva, megborzongta. Na, igen. ez is azok közé a dolgok közé tartozott, amit lehet jobb, ha sosem tudok meg. Aztán folytattta. -Ezeket meg mindenképp oda akarta adni nektek. Mindkettőtöknek a ballagási ajándéka lett volna a suliból. Ja... És szeret titeket. -Ha még mondott valamit, már nem hallottam. Ahogy a kezembe nyomta a két nyakláncot, amin egy egy M betű volt a medál, elkezdtem rohanni. Zúgott a fejem a hangjától. Ha tudom, merre fordultak a kanyarban, hamar utolérem nővéreméket, de most kétségbeesetten álltam az előbb említett helyen. -Maire! Hol vagytok?! -Kérdeztem kétségbbeesetten. Nehogymár most bukjak el, mikor még van reményünk. Éreztem, ahogy két könnycsepp folyik végig az arcomon, de nem tudtam, és nem is akartam ellene mit tenni. Remegve álltam, valami jelre várva, hogy merre is lehetnek. Majd valami szőröset éreztem az oldalamnál, majd a test tulajdonosának a hangját is meghallottam a fejemben. -Ugye nem képzelted, hogy itthagylak?Kérdezte, én pedig valahol számítottam erre, így nem ért olyan nagy meglepetésként. Továbbra is füleltem, merre lehet a másik páros, jó lett volna minél hamarabb megtalálni őket. |
Csak néztem húgom arcát. Homloka ráncba szaladt, láttam, ahogy gondolkodik, én mégis, államat a tenyeremre támasztva vártam, hogy válaszoljon. Csak nem felelt. A két farkas irányába néztem, akik szintén beszélgettek, s végül tőlük tudtam meg, mi is volt a helyzet. Húgommal szinte egyszerre sóhajtottam fel én is, erre az önkénytelen azonos gesztusra pedig halványan megrándult a szám sarka, de a mosolykezdemény csakhamar eltűnt, mikor Mea megszólalt. Bosszúsan, egyúttal tekintetemben aggódással ingattam meg a fejem.
- Semmi, semmi. Arion-ék már elmondták, hogy jutottatok ide. - Bővítettem ki a válaszom a hárítás után, mert tudtam, ha nem magyarázom meg tovább faggat, ami most nem jött volna jól. A stresszhelyzetektől mindig is ingerültebb lettem, és azt hiszem, ha most felhúzom magam, az senkinek sem jött volna jól. Hiszen mind a négyünk érdeke az volt jelen pillanatban, hogy kikerüljünk ebből a kutyaszorítóból, melyben - bármily szörnyű is kimondani ezt - még mindig benne voltunk. Tekintetem a fák lombjaira emeltem, s körbesiklattam azokon. Sűrű sátrat borítottak felénk, megnyugtató zöldje most mégsem tudott jótékonyan hatni rám. Bár az a tudat kissé nyugodtabbá tett, hogy a sok levéltől szinte lehetetlen volt belátni ide, Mea ügyesen elrejtett minket. Hallani viszont jól hallottuk, hogy a hajtók felfedezték: eltűntem. - Eredetileg séta lett volna. Aztán belebotlottam egy hajtóba. Fegyver híján Storm ment ellene, a baglya azt hiszem mától egy szárnnyal kénytelen élni egy darabig. Csak hát aztán sokkolóval elintézett és gondolom utána hívta az erősítést. - Hadartam, majd szinte rögtön utána kérdeztem:
- Mit csináltál azzal, aki a közelben volt? - Fordultam sápadtan húgom felé, mert azt menekülésem és bújkálásom során megtanultam, hogy a lelkek bosszúja attól is nagy mértékben függ, az adott lázadó milyen mértékben bánt el társukkal. Habár a fő céljuk elkapni minden menekvőt, ezt is különféle módokon teszik. A torkom összeszorult, mellkasomra ismerősként nehezedett a mérhetetlen lelki fájdalom és félelem. Pánikkal határos tekintettel bámultam a húgomat, miközben számtalan képzelet szülte lehetőség és kép pergett le az elmémben, amiket nem akartam látni, de jöttek maguktól, elűzni őket pedig képtelen voltam.
Maire! - Hallottam egy ismerős hangot.- Ná bíodh imní ort, beidh gach rud go breá. - Na, ez aztán teljesen kirángatott a gondolataim közül, s rögtön felpattantam. Kikerekedett szemekkel bámultam a hajtók irányába, de nem láttam semmit, mert Storm elém szökkent, s fenyegetően morgott rám. Elképedve néztem a farkasra, mi ütött belé. Közben pedig próbáltam eldönteni, a hangot csak az emlékeimben hallottam, vagy valóság volt?
- Tűnjünk el innen! - Szóltam folytott hangon Mea-nak, majd elrohantam az ellenkező irányba. Az adrenalin rögtön végigáramlott testemen, éreztem, ahogy visszatér belém az életerő. Én pedig csak rohantam az erdőben, s hallottam, ahogy Storm is utánam igyekszik.
Storm
- Értem. - Néztem a másik hímre, enyhe fejbiccentés kíséretében, aztán figyelmemet ismét a testvérpárra és annak beszélgetésére irányítottam, fél füllel pedig a hajtókat hallgattam. Rögtön szemet szúrt Maire furcsa viselkedése, és tudtam, ha ilyen zaklatott, akkor nagy gond van. Gyakran esett meg vele, hogy magával rántották az emlékei, a zavartság és a depresszió és ilyenkor komolyan megijesztett. Néha azt hittem, a rettegés az eszét veszi. Most is látszott rajta, hogy valami nincs rendben. Az ismerős hangzású szavakra aztán én is felkaptam a fejem. Eleget éltem már velük ahhoz, hogy tudjam, ez most mi és miért volt. S mivel Arion az előbb folytott hangon elmesélte, mit látott Mea, így tudtam, hogy nem hagyhatom. Gondolkodás nélkül pattantam fel, s szökkentem védencem elé, kihasználva kis termetét. Félig két lábra emelkedve, fenyegetően morogva igyekeztem visszatartani, s egyúttal eltakarni előle a kilátást a hajtók felé. Nem szándékoztam mégjobban megrémíteni, bár lehet, ezt nem is én, hanem a hang tulajdonosának általa lehetségesnek vélt ittléte okozta, nem tudom. Minden esetre, mikor rohanni kezdett csak egy pillantást vetettem Arion-ra, jelezve, hogy kövessenek minket, s Maire után iramodtam, aki igencsak gyors volt. Tudtam, hogy edzett, hiszen vele voltam már egy ideje. Könnyedén beértem, s tartottam vele a lépést, közben az erdőt kémleltem, hogy tiszta-e a terep, mert tudtam, hogy ő ilyen állapotban nem tudja megtenni, ráadásul fegyver sincs nála.
(Segítségül hívd a fordítót a bizonyos résznél! :D Későn jön az ihlet, mi?) |
-Akkor jó. -Sóhajtottam fel. Ahogy végignéztem rajta, nekem már korábban feltűnt, hogy nincs nálla fegyver, de már mindegy volt. Hallottam, hogy a hajtók még mindig itt vannak, és azon imátkoztam ne jöjjenek erre. Főleg ne anyámat küldjék erre Maire után, ha észreveszik, hogy nincs ott, ahol hagyták! Nem tudtam, képes lettem volna rá, hogy ellene is használjam a tőröm, még akkor sem, ha már tudom, hogy nem ő az. Attól még ugyan úgy nézett ki. Ha nem néztem a szemébe. és a hangja is ugyan az volt, amint azt ma már hallottam. Miért most kellett bekövetkeznie ennek? És miért a mi szüleinket találták meg? Miért van pont most itt? És egyáltalán, ha már itt van minek kellett, hogy észrevegyem? És Maire minek jött erre? Hogyhogy nem szólt? És mi miatt nem tudtak elmenekülni? Ááá. Túl sok volt a kérdés, amelyekbe túlságosan is belemerültem, nem szóltam semmit, csak egyet sóhajtottam. De aki ismert, annak ez is elég lehetett, hogy rájöjjön, nincs minden rendben körülöttem. Azt hiszem, Maire, meg anyunk így egyszerre kicsit túl nagy sokk volt. Vagy már az egyik is elég lett volna ahhoz, hogy ezt kiváltsa belőllem? Nem tudtam. De az most részletkérdés volt, mert mindkettő bekövetkezett. -Őő. Mi? Mit kérdeztél? Elgondolkoztam. -Kaptam fel a fejem nővérem hangjára, de azt meg nem tudtam volna mondani, hogy mit akart tudni. Bűnbánó, és egyben gondterhelt pillantással néztem rá, és reméltem, hogy nem kérdezi meg, vajon min gondolkozik a húga ilyenkor? Ez után,a még vártam, hogy megismételje abba az irányba fordultam, amerre a hajtókat sejtettem, akik a hangosodó zsivajból ítélve rájöttek, hogy valaki elbánt társukkal. -Ajaj -Motyogtam, majd közelebb húzódtam nővéremhez. Féltem, hogy felfedeznek minket, bár elég messze voltunk ahhoz, hogy hallani ne hallhassanak, ha nem jönnek közelebb.
Arion:
-Adelice vadászni küldte Meát, mivel neki hírtelen valami más elfoglaltsága akadt. -Adtam meg a rövid magyarázatot, miközben a hajtókat, meg a lányokat is próbáltam szemmel tartani. -És ti hogy kerültetek ilyen helyzetbe? -Kérdeztem vissza. Aggódtam mivel most valamivel hangosabb lett a hajtók csoportja, de azért kíváncsian vártam a választ. |
- Öhm. Igen. Azt hiszem. - Motyogtam még kissé zavartan. Körbenéztem, ugyan is valami nagyon hiányzott, de nagysokára fogtam csak fel, hogy sehol nem találom a tőröm. Aztán rájöttem, hogy a táborban hagytam. Újfent összeszidtam magam, hogy tudtam fegyver nélkül eljönni. Mindig nálam volt az említett önvédelmi eszköz, egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogy hagyhattam ott. Jó mérges is voltam magamra, mondjuk sikerült megúsznom ezt a kis kalandot, köszönhetően húgomnak. Bár, ha ő és Arion nem keveredik ide, azt hiszem, én már nem önmagamként tértem volna vissza, már, ha visszatértem volna egyáltalán. Hirtelen Mea felé fordultam.
- Hogy kerültök ti ide? - Néztem rá nagy szemekkel, a pulzusom rögtön az egekbe szökött, mikor hallottam, hogy a hajtók még mindig itt vannak. De azt is tudtam, hogy ne mlennék képes most gyorsan menekülni, pedig kiváló futó voltam, de egyszerűen a sokkoló padlóra vágott. Rendesen. Túlságosan is. Jól elintéztek, de hála Mea-nak, Storm-nak és Arion-nak sikerült megmenekülnöm valahogy. Bár, még nem teljesen. Úgyhogy kissé kétségbeesetten pillantottam húgomra, most mit csináljunk.
Storm
- Mit csináltok ti itt? - Kérdeztem halkan a másik farkastól, közben a lányokat is szemmel tartva. Felettébb érdekelt volna, hogyan jutottak el ide. |
Legszívesebben letargiába zuhantam volna anyám látványától, de nem tehettem. Egyenlőre nem, mivel volt valaki, akinek szüksége volt rám. Jogosan kérdezheti az ember ilyenkor, hogy miért? Hisz tudtuk már rég, hogy szüleink áldozatúl estek ennek az egésznek, de ilyen alakban még nem láttuk őket az eset óta. Mindössze csak abból tudtuk, hogy valami ilyesmi történt, hogy nem voltak ott a megbeszélt időpontban, mikor találkoznunk kellett volna, és nem azóta sem jelentek meg. Mostanáig. Én azon a véleményen voltam, bár most se tették, azaz tette volna, legalábbis nem tudtam, hogy apám is vele van e. Emlékképek váltották egymást a fejemben, anyám eltűnése elöttről, majd az azt követő reménytleen és depressziós időszakról, amég meg nem ráztam a fejem, hogy ne azokra figyeljek. Mikor nővérem először kinyitotta a szemét azt hittem, csak képzelem, majd mikor fel is ült először eléggé megijedtem, majd halványan elmosolyodtam. -Jól vagy? Mármint. A körülményekhez képest? -Kérdeztem, majd mellé telepdtem. Közben láttam, hgoy storm is itt van, Arionnal egyitt, így miattuk már nem kellett aggódnom. Nővérem arcát fürkéztem, bár nem tudtam, meddig bírom úgy ki, hogy ne fakadjak ki, anyám miatt. Egyenlőre nem tettem, egyrészt, mert szerettem volna megbizonyosodni arról, hogy tényleg jól van e, és mert még talán észre is vehettek volna.
Arion:
Aggódva figyeltem tovább hogy mi hogyan alakul, majd örömmel vettem tudomásúl, hogy Storm is csatlakozik hozzánk. Csak egy nyugodt pillantást vetettem rá, majd figyelmemet védencemre, és nővérére fordítottam. Mégjobban megkönnyebbültem, mikor láttam, hogy Maire magához tért, de maradtam a helyemen. Láttam, hogy Meával nincs minden rendben, de lehet csak a nővére miatti sok volt az oka, az is elég volt ahhoz, hogy összetörjön, ami nem csoda. Mindegy, majd ha lesz rá alkalom eldöntöttem, hogy megkérdezem tőlle, de biztos voltam benne, hogy az nem most lesz. |
Lassan az emlékképek elenyésztek, én pedig élveztem a hirtelen rámzuhanó nyugalmat. Jól esett végre nem felzaklatva lenni. Hirtelen úgy éreztem, hogy az utóbbi időben túl sok negatív atrocitás ért, ami egyáltalán nem hiányzott. Bár ilyen körülmények között kit nem értek volna rossz élmények? Talán a legjobb Mea, majd Leah bulija volt, mindkettőn tudtunk felszabadultan viselkedni. De egyébként mindig állandó lakótársunk volt a félelem, és ő volt az, akinek egyszerűen lehetetlen volt kitenni a szűrét. Oda is követett minket, ahová nem akartuk, s, ha kértük volna sem ment volna el. Hideg volt és alattomos, ami mindenhova bekúszott és ott is maradt. Apropó hideg. Valami hidegre lettem figyelmes, ami időről időre hozzám ért, és valahogy nagyon kellemetlenül érintett. Azon gondolkodtam, vajon meg akarom-e tudni, hogy mi az? Éreztem, ahogy tagjaimba visszatér az élet, s kétségbeesetten kutattam az elmémben valaki után, aki esetleg nem kívánt betolakodó lehetett ott. Vajon bevittek egy ispotájba és már nem vagyok egyedül, vagy mégsem? Esetleg valahogy megmenekültem volna? Az egyenlő lett volna a lehetetlennel, amit képtelenség lett volna véghez vinni. Így ebben reménykedhettem a legkevésbé. Viszont a tudatomban teljesen egyedül voltam, úgy, ahogy annak lennie kellett. Lassan, remegve nyitottam ki szemeim, de a félhomáj is meglepett, bár nem volt túl erős a fény, a sötétség után mégis sok volt, így vissza is csuktam, sőt, már olyan szorosan szorítottam össze szemhéjaim, hogy szinte fájt és csillagokat láttam. De halvány reménnyel töltött el, hogy fákat észleltem magam felett, mikor kinyitottam szemeimet, így a legrosszabb esetben is elhagytak a hajtók útközben, márpedig akkor nagyon ügyetlenek lehetnek. Ismét kinyitottam szemeim, majd oldalra néztem, s legnagyobb meglepetésemre húgomat pillantottam meg, aki sokadszor húzott végig egy vizes zsebkendőt a homlokomon. Sietve felültem, ettől viszont megszédültem, így majdnem visszaestem, s fájdalmasan felszisszentem. A következő pár percben pedig eléggé összeszidtam a sokkoló kitalálóját, mert még mindig fájt tőle mindenem. A fene egye az áramot! Tekintve, hogy egész testemben remegtem, fel sem bírtam volna állni, így ezt feladtam, viszont ügyesen elkúsztam az egyik közeli fa vaskos törzséig, s a hátamat nekitámasztottam. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, s bár az érdes kéreg fájón nyomódott hozzám, kényelmesebb volt, mint a göröngyös talaj.
Storm
A kiszabadulás egyszerűen felüdülés volt. Hálásan Mea-ra pillantottam, majd beszaladtam az egyik bokor mögé, ahonnan szemmel tudtam tartani a hajtókat. Meglapultam és figyeltem. Ahogy leskelődtem, egy különösen ismerős alakot pillantottam meg közöttük, és először azt hittem, Maire az. Nagyon hasonlított rá. Nem tudtam megoldani a rejtélyt, jobbra-balra kapkodtam a fejem, mert úgy emlékeztem, a húga arrébb vitte. Végül felálltam és odasurrantam hozzájuk, épp jókor, mivel a lány pont akkor keresett. Csatlakoztam Arion-hoz, s feszülten vártam, hogy védencem magához térjen. Hát, a belépője az élők sorába nem is lehetett volna jellemzőbb. Én mégis bánatosan pillantottam rá, mikor eszembe jutott az előbb látott másik nő, akinek a kilétéről még mindig nem tudtam semmit. Bár nem is tudtam, akarnék-e. |
-Mairee! -Szólongattam tovább kétségbeesetten, nem tudtam, meddig tudom elrángatni innen, anélkül, hogy én is összeesnék végül, de muszály voltam megpróbálni. Mivel alacsonyabb volt nállam, így valamivel könnyebb dolgom volt. Én a fejét tartottam, Arion pedig a hátával a két lábát, fura látványt nyújthattunk, de most ez érdekelt a legkevésbé. Kicsit arrébb vonultunk, egy védettebb helyre, ahonnan ha az ember pár lépéssel arrébb megy jól láthatja a hajtókat, de valószínűleg ők nem veszik észre. Letettem nővérem, majd körbe pillantottam. A közelben egy forrás is volt, és talán most jól is jött a víz, ha magához akartam téríteni Maire-t. Kicsit odébb sétáltam, hogy azért ellenségeinket is szemmel tudjam tartani, és akkor megint lefagytam. Nem tudtam megmozdulni. Az ajkamba haraptam, hogy fel ne kiáltsak, olyan váratlanúl ért a látvány. Azt a vörös hajtömeget, amit ott láttam, senkiével nem lehetett összekeverni, csak nővéremével, akit Arionnal hagytam. Éd mikor mondott valamit a társainak, kirázott a hideg, mert akkor már biztos lehettem benne, hogy anyámat látom. Vajon apám is vele van? Nem akartam tudni. azaz csak félig. De tudtam, hogy ők már nem önmaguk, így minden tagomban remegve futottam vissza a többiekhez. Elővettem a zsebemből egy zsepit, majd kicsit bevizeztem, és a még mindig remegő kezemmel próbáltam megtörölni vele nővérem homlokát, hátha ez magához téríti. Közben szólongattam is, bár a hangom is remegett kicsit, de ezt ő akár foghatta az aggódásra is. Hírtelen kaptam fel a fejem. Storm vajon hol van? Ötlött fel bennem a kérdés, mivel eddig nem láttam nővérem társát azóta, hogy kiszabadítotam a békjóiból. -Storm, Itt vagy? -Kérdeztem, de nem mozdultam el nővérem mellől. |
A jótékony sötétség végül magába szívott. Kétségbeesetten láttam, ahogy Storm-ot megkötözik, vagyis megpróbálják, de hiába akartam tiltakozni, egyáltalán nem tudtam. A kezem olyan ólomsúlyú volt, hogy még felemelni sem voltam képes, nem, hogy megakadályozni, hogy szegény társamat harcképtelenné tegyék. Aztán már semmit sem láttam, legalábbis egy darabig. Majd régi, nagyon régi emlékképek kezdtek peregni a szemem előtt. Boldogsággal és nyugalommal töltöttek el egyszerre, az előbbi feszültséghez képest ez mennyei érzésnek tűnt. Hiszen annyi felejthetetlen pillanat volt közöttük. Még mind a megszállás előtt volt, mikor boldog családként éltünk. Láttam magam előtt három bátyám cinkos vigyorát, húgom boldog mosolyát. Aztán az arcok elúsztak, hogy szüleinkéi jöjjenek a helyükbe. Ők is tovalebegtek, s a képekhez ezután már hangok és helyszínek is társultak. Egy régi zenekari próba. Aztán Mea az első kórusversenye után, mikor megnyerte. Eszméletlenül örült. A családegyütt, zenélés közben. Hátborzongató volt megélni újból ezeket az emlékeket, tényleg. De valahogy nagyon nem passzoltak az eddigi képekhez. Most már csak azt kellett volna megtudnom, hogy miért, de továbbra sem tudtam megmozdulni. |
Ketten indultunk el Arionnal végül az erdőbe, mivel Adelicenek valami más dolga akadt, én meg szívesen segítettem amiben tudtam, úgyhogy ebben is. Mondjuk, nem mentem dalolva az erdőbe, főleg nem így este, de azért muszáj volt, így megtettem. Lassú léptekkel haladtunk a fák között, amikor zajokra lettem figyelmes. Óvatosan haladtam tovább, Arionnal az oldalamon, majd az egyik bokor mögűl kinézve még a lélegzetem is elállt. Attól amit láttam pár pillanatra lefagytam, de tudtam, hogy nem hagyhatom. Ha már a szüleimet biztosan sikerült elvesztenem a nővéremet nem fogom. Főleg nem miatttuk! Arion is lemerevedve állt, de az én agyam már kattogott, valami használható terven. Mea, gondolkozz, muszáj, hogy kitalálj valamit, gyerünk! Láttam, hogy szervezetlenek, így arra alapoztam a tervet. Nem volt a legjobb, na, meg kockázatos is volt, de a pánik egyre inkább arra sarkalt, hogy cselekedjek, vagy már túl késő lesz. -Elmegyünk a másik irányba, és zajt csapunk.. azt hihetik, hogy ott is vannak sőtt talán többen is. Mármint emberek. Magyaráztam Arionnak, miközben már az egyik közeli tisztás felé settenkedtem. -Csapj akkkora zajt, amekkorát csak bírsz. Remélhetőleg idejönnek majd. -Okítottam társamat, aki velem együtt tette a dolgát. megtettünk minden tőllünk tellhetőt, a tisztás félig romokban hevert, majd mikor a többi részével már nem tudtunk mit kezdeni gyorsan visszamentünk előbbi helyünkre, hogy onnan tartsuk szemmel az eseményekeet. Mikor a legtöbben arra kezdtek el menni ahonnan az előbb visszajöttünk majdnem felujjongtam, de még épp időben kaptam észbe, hogy azzal mindent errontanék. Mikor csak egy volt közűllük Maire és Storm mellett Egy villámgyors ugrással termettem mellette. A tőröm nyelével vágtam fejbe, amitől két másodperc múlva már ájultan feküdt a földön. Először Storm köteleit vágtam el, majd remegő kezekkel megfogtam nővérem, és behúztam pár arrébb levő nagyobb fa alá. Ekkor már egész testemben remegtem, reméltem, hogy magához tér, ha edig nem történt meg, mivel itt még elég kiszolgáltatottak voltunk, ha esetleg visszajönnének. -Jól vagy? Hallassz? -Kockáztattam meg pár halkabb kérdést, de nem mertem túl sokat beszélni, hisz azzal is felhívhattuk magunkra a figyelmet. Igaz arrébb voltak, de azért nem ártott óvatosnak lenni. |
Tudtam, hogy valami nincs rendben. Totál nincs. De nem volt időm azon gondolkodni, hogy micsoda. Úgyhoy most már csak könyörögtem a nem létező égiekhez, hogy valahoy simítsák el a dolgokat, mert a fejem kezdett nagyon fájni és nem tudtam, most magamhoz térek-e, vagy megint, végleg elájulok.
Storm
Láttam, hogy a bagoly látványa megrémített, és, amikor kiáltott először azt hittem, teljesen az eszét vesztette. Csak utána, mikor rájöttem, hogy a többi hajtót hívta, tudatosult bennem, hogy óriási nagy bajban vagyunk. Utáltam a köteleket, mondtam már? Egy percig sem hagytam nyugtot nekik, mindent megtettem azért, hogy ne tudjanak megkötözni. És még elkezd itt nekem arról pampogni, hogy menjek el? Egyébként sem tenném meg, de így mégis hogyan, mikor kötelek voltak rajtam összevissza?Csak épp megkötni nem tudták. Amikor pedig Maire felé indultak, mindent megtettem, hogy ne érjék el, pont arra alapozva a stratégiámat, hogy a szervezetlenségével összezavarjam őket. |
Eldobtam a sokkolót és teljes erőmből elkezdtem magamtól eltoltni a farkast,de nem jártam sikerrel. Próbálkozásom közepette Serena rátámadott a farkasra, de mikor a csodás kis baglyom vérző szárnyával a földre hullott mérgesen felkiáltottam, számukra érthetetlen nyelven. Meg sem hallottam a farkas mondatait, a kiáltás közepette. A lábammal sikerült elérnem a pisztolyomat,de nem tudtam megfogni azt. Megragadtam a farkas nyakát és szoritani kezdtem, hátha igy leszáll rólam. Nem kellett sokáig erőlködnöm,mivel a hajtó csapat megérkezett és leszedték rólam a farkast. Én felkaptam a pisztolyt és a farkas felé tartottam,mig a többi hajtó lefogták öt pár kötéllel és a puszta kezükkel.
- Menj el, farkas! - mondtam neki kicsit hangosan, kezembe vettem Serena-t,majd az eszméletét elvesztett lány felé indultam... |
Valahol az öntudatlanság peremén egyensúlyoztam, s bár csak foltokat láttam, azért a hallásom valahogy megmaradt. Kisebb dulakodásra lettem figyelmes, valószínű Storm akcióba lendült, s abból ítélve, ahogy támadóm meglepettel felsikoltott talált is.
Storm
Sajnos a törékenynek látszó hajtó azzal eljátsztta a bizalmamat, hogy a megengedettnél közelebb jött. Semmi mással nem lehetett felbőszíteni, ezzel viszont végképp. Nyugodtan konstatáltam, ahogy a földnek vágódott, bár a hozzám szorított sokkolótól minden szőrszálam égnek meredt a hátamon és még az oldalamon is, ezen pedig az sem javított, hogy a bagoly jól a fülembe csípett. Hallkan felmordultam, s a madár szárnytöve felé kaptam, ha nem volt elég gyors, a fogaim könnyedén vérző sebet ejthettek az érzékeny és létfontosságú izmon. Legalább annyira vérezhetett, ha a harapás elég erős volt, mint a fülem, ami bár jobban fájt, dőlt belőle a vér rendesen. Ennek ellenére még mindig a földhöz szögeztem a hajtót, hacsak nem mászott ki közben valami csoda folytán, s a szemeibe néztem. Nem takartam el előle a kilátást, ha a bagoly megsebesült, lássa csak. És ez nyilván neki is fájt, ha elég erős a kötelék közöttük.
- Vagy békén hagyja, és most szépen elmennek. - Kezdtem. - Akkor nem esik bántódásuk. - Folytattam. - De, ha nem. - Vázoltam a másik lehetőséget is. - A nagyobb móka kedvéért azzal kezdem ott, hogy még legyen ideje dönteni, nem akar-e változatni a döntésén. - Biccentettem a bagoly felé, majd várakozón néztem a hajtóra. |
Elmosolyodtam mikor a lány összeesett,ám mikor megfordultam és megpillantottam a farkast,aki felém ugrott a mosoly azonnal eltünt az arcomról. A hatalmas farkas leteritett, a pisztoly kiesett a kezemből,de mivel a sokkolót szoritottam a jobb kezemben az nem tudott kiesni a kezemből. Mikor a földreestem halk sikoly hagyta el a torkomat. A farkas nyakához szoritottam a sokkolót,de valószinűleg a farkas sűrű bundája miatt meg sem érezte,azonban ha igen akkor felálltam és leporoltam magamat. Ha a farkas még mindig rajtam volt Serena odarepült hozzánk és belecsipett a farkas fülébe,igy az vérezni kezdett. |
[39-20] [19-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
